26-án mentünk haza anyuhoz karácsonyozni. Már útközben görcsölt a gyomrom, hogy anyunak viszem a kis csomagot, de apunak nem…Mielőtt beérünk a faluba a kopár szántóföldeken át fel lehet látni a szőlőhegyre, ahonnan a két egymás melletti pince néz vissza rám, ami apu birodalma volt. “A bázis”. Ma már személytelen, hiányzik a gazdája, eltűnt belőle az élet. Nézek ki az autó ablakán, folynak a könnyeim és arra gondolok, hogy nem vár már apu, nem mondja, hogy szeret és hogy vigyázzak magamra. Össze kell szednem magam, anyu előtt nem akarok sírni, hisz Ő nagyon vár és örül nekem, de nem megy, meglátom és feltör belőlem apu hiánya, az apátlanság érzése. “Sírd csak ki magad kislányom…nem fog változni semmi, de talán megkönnyebbülsz kicsit.” Így is lett, nem változott semmi. Kimentem anyuval a temetőbe, két földhalom egymás mellett, mama és apu. Ennyi lenne? Ennyi…Két csomaggal kevesebb és pár fájó szívvel több….így telik el ez a karácsony.
Ha tetszenek az írásaim, akkor a másik honlapomon forróbb hangulatok írásokat találsz.
https://37ev.cafeblog.hu/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: