Apu

Az élet nem volt kegyes hozzánk az utóbbi hónapokban. Édesapám tavasszal demenciás lett 64 évesen. Közölték velünk, hogy fokozatosan le fog épülni. Az akkori állapota olyan volt, hogy egész nap feküdt, a szobában evett, csak zuhanyozni járt ki, azt is kísérettel. Édesanyámmal ketten éltek, Ő ápolta amennyire tellett tőle, mert sajnos súlyos gerincbeteg. Apu a délelőttjeit általában átaludta, délután volt kicsit élénkebb és beszédesebb. Nem viselt el senkit maga mellett a családon kívül. Magára hagyni nem lehetett, mindig kellett mellé valaki. Megszoktuk ezt az életformát, bár elég ijesztő volt elsőre, de kialakult minden. Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy az az ember, aki semmitől nem félt, mindenre tudott megoldást, most ott fekszik szinte magatehetetlenül. Nem volt tökéletes, de az apám volt és mindig tudtam ,hogy ott van mögöttem.Volt már 3 depressziója, szívinfarktusa és agyinfarktusa is régebben, de azokból felépült. A bal keze nem működött megfelelően, de csak a finom mozdulatokra nem volt képes. Az utolsó pár évben nem vetette meg az alkoholt, elég sokat ivott és a betegségek sem tartották vissza. Felépülés után újra inni kezdett, pedig volt, hogy hónapokig nem ivott. Idén január óta nem fordult az alkoholhoz. Augusztus 27-én hajnali 4kor csörög a telefonom és a nővérem hív, hogy azonnal menjek, mert apu rosszul van. Összekaptam magam és autóba ültem. Útközben jutott eszembe, hogy meg sem kérdeztem, hogy mi baja, csak indultam. Hívtam a tesómat, a sógorom vette fel és annyit mondott, hogy nincs jól. Kattogott az agyam, hogy vajon mi lehet megint. Mire odaértem már ott volt a háziorvos, aki megállapította, hogy stroke-ot kapott apu. Bementem a szobába, az oldalára volt fektetve. A bal felét nem tudta mozgatni és a beszéde is nehezen volt érthető. Odahajoltam hozzá, adtam neki egy puszit és annyit mondtam neki, hogy:

-Itt vagyok Apu, megyek Veled.

-Tudom, kislányom…tudom, hogy velem vagy…-suttogta.

Ránéztem Édesanyámra és a szívem szakadt  meg. Összetörten ült a fotelba, sírt és azt mondta:

-Azt hittem megfullad…nagy a baj…

Mentünk a mentő után a nővéremmel, azonnal betolták a vizsgálóba, ki sem hozták, mint a többi beteget. Megkérdeztük mi van vele, láthatjuk-e? Rögtön viszik CT-re, erre fogják kitolni. Így is lett, eltolták mellettünk, odamentünk hozzá és csak nézett ránk meredten. Miután visszahozták, bemehettünk hozzá. Egy neurológus várt bennünket. Odamentünk apuhoz és a bal szemét már ki sem tudta nyitni, de valamilyen szinten még lehetett vele kommunikálni. Szólt az orvos, hogy megmutatja a Ct felvételt, mert úgy könnyebben megértjük, hogy mi is történt. Az agyának a 62%át vér borítja, kapott egy agyvérzést és egy agyinfarktust. Nagyon nagy mértékű az agykárosodás, nem lehet tudni, hogy mi lesz. Egy világ omlott össze bennem. Nem mehet még el, nem tudom elengedni, hisz ő az apám. Idegsebészre kellett várni, hogy leszívatják-e a vért. Műszakváltás volt, majd egy másik orvos fog érkezni, vele tudunk majd beszélni. Órákat álltunk kint a folyosón, a türelem az egyre kevesebb volt. Újra recepció és kérdezősködés.

-Ja, már felvitték a stroke intenzívre, oda menjenek fel.

Fent egy olyan doktornő volt az ügyeletes, akit már ismertünk, mert anyut is vizsgálta már és aput is ő kezelte az előző stroke-kal. Ugyan azt elmondta,amit az éjszakás. Emberszámba vett bennünket Ő is és az éjszakai orvos is. Érthetően elmagyaráztak mindent és részletesen elmondták, hogy mi is történik apuval, illetve, hogy milyen vizsgálatok lesznek. Bemehettünk hozzá, ekkor még magánál volt, az utolsó, amikor még ránk nézett és reagált arra, hogy beszélünk hozzá. Próbálta mondani, hogy nem érzi a bal kezét. Mondtam, hogy szorítsa meg. Csak a jobb mozdult. De azt nagyon megszorította.

-Hé, majdnem eltörted😀.

Ez volt az utolsó mosoly. 

Mire délután bementem már altatták, mert nagyon felment a vérnyomása. Azt az érzést, hogy ott fekszik és tehetetlen vagyok nem tudom leírni. Keveredett bennem a fájdalom, a düh. Rettegő kislány voltam, aki tudja, hogy elveszíti az apukáját. De miért???

Reggel fél 7kor felhívott a doktornő, hogy tájékoztasson arról, hogy kialakult egy agyödéma, ami nagyon rossz jel.

10-re mehettünk be, szóltak a nővérek, hogy egy orvos beszélni akar velünk. Emberség az kb. annyi volt az orvosban, mint egy péklapátban, latinul magyarázott valamit, amit nem értettünk. Meg hogy most zárult le valami kutatás, abba bevette volna aput, de annak vége lett tegnap, szóval lecsúszott róla… Álltunk ott a tesómmal kérdésekkel a fejünkben, de persze azokra nem kaptunk választ. 

Hallja, amit beszélünk? Tudatánál van? Érez fájdalmat?Mennyi ideje van még? 

Számunkra teljesen értelmetlen volt a beszélgetés, csak felidegesített ez a mitugrász f….fej, aki be sem mutatkozott, azt sem tudtuk, hogy kicsoda ő egyeltalán.

Naponta kétszer mentünk a kórházba. Szerdán megint megkeresett a mitugrász és közölte, hogy meg kell intubálni aput, a torkán fogják levezetni a csövet és ehhez kell a beleegyezésem. Kérdeztem, hogy ezt miért kell? Könnyebb tisztán tartani és kisebb a fertőzésveszély volt a válasz. Mire délután jövök, addigra megcsinálják. Mentem délután, apu nyakán egy gézdarab odaragasztva, a cső ugyan úgy a szájában, mint eddig.

-Mégsem csinálták meg? Miért?

-Pródálták, de nem sikerült, pár nap múlva megpróbálják ismét.-kaptam választ egy ápolótól.

Később a mitugrász is mondta, hogy nem tudták megcsinálni, de majd újra próbálják.  Kérdeztem, hogy miért nem sikerült? A következő választ kaptam: 

-Mert rövid a nyaka.

És miben bíznak, hogy pár nap alatt hosszabb lesz a nyaka? Értetlenül állok ott, hogy ilyen emberekre van bízva az apám. Tudom, nekik csak munka, de legyen már annyi benne, hogy ha kiégett, akkor húzzon el onnan a P….ba.  Ha pedig az a problémája, hogy nem tud  a hozzátartozókkal bánni, akkor inkább ne is jöjjön oda.

Apu remegett, mint akinek lázgörcse van. Próbálták felébreszteni, de nem sikerült. Nem altatják, de alszik egyfolytában.Puszilgatjuk, beszélünk hozzá és sírunk…

Kijövünk a kórteremből, elkap a sírógörcs. Nővérem átölelt, hogy ne sírjak. Gyomrom begörcsöl, szívem kiugrik a helyéről, fáj, ahogy dobog. Nem kapok levegőt. Megijed, de intek, hogy nincs bajom. Annyit tudok kinyögni, hogy most megy el apu…

Délután visszamegyek, lélegeztető gépen van, a vérnyomása folyamatosan esik, már nem remeg.Minden nap megkarmoltam a talpán, eddig megrándult, de akkor már nem. Szerda délután van. Olyan érzésem van, hogy már nincs ott apu, csak a teste. Beszélünk egy doktornővel, aki rezidens, de igazából tőle sem kapunk semmilyen információt. Csütörtökön is bemegyünk délelőtt is és délután is. Most éppen vérnyomás emelőt adnak neki, mert nagyon lement, de azzal is 60 körüli neki.. Kérdezem én, hogy miért is? Géppel lélegeztetik, nem lehet felébreszteni, olyan súlyos az agykárosodása, hogy nincs tudatánál, a vérnyomása folyamatosan esik. Mi értelme van így? Életem legnehezebb napjait, óráit és perceit élem át.  Pénteken délelőtt bent vagyunk, szól az ápoló, hogy várjuk meg az orvost. A többi látogatóhoz a rezidens magamutogató doktorina megy tájékoztatni. Tesómmal egymásra nézünk és tudjuk, hogy ma sem leszünk okosabbak. Odajön a hölgyemény és közli, hogy rögtön jön az osztályvezető, mi tőle fogunk információt kapni. Jött is és érdekes módon ő be tudott mutatkozni és emberi nyelven tudott szólni hozzánk. Elmondott mindent részletesen és elnézést kért, hogy nem kaptunk eddig megfelelő tájékoztatást. Egy mondat fájt nagyon,24-48 óra van vissza sajnos. Elment. Odamentünk apuhoz, kicsit még vele voltunk és eljöttünk. Délután a párom jött be velem a kórházba, de nem jött be velem a szobába. Egyedül voltam apuval. Utoljára…. Tudtam, hogy vége lesz hamarosan. 3/4 6kor jöttem el tőle.Nem tudták már mérni a vérnyomását sem. Kijöttem és előjött az elveszett kislány érzés. Aput akarom! Este 9 órakor csörgött a telefonom, hogy 8óra 10 perckor megállt a szíve. Elment. Hívtam a tesómat, hogy apu elment. A legnehezebb mondat volt, amit valaha ki kellett mondanom. Sírni nem tudtam,csak feküdtem. Péntek este volt, csak hétfőn mehettünk  intézkedni. Megkaptuk a ruháit egy szemeteszsákba, az oldalán nagy betűkkel a neve filccel ráírva. Ennyi maradt, egy fél zsák cucc. Leküldtek bennünket a patológiára. Egy labirintuson kellett átküzdeni magunkat. Egy titkárnő levezet az alagsorba, ahol a boncmesterre kell várnunk. Befőttes üvegek mellett kell elmennünk, amikben emberi testrészek úszkálnak. Ezt biztos, hogy így kell? Az hogy együttérzés,fájdalom nem ismerik sehol?Boncmesterünk előveszem egy spirálfüzetet, megkeresi a listából apu nevét és kipipálja. “Szerdán tudom kiadni a testet. Megfelel?” Tökéletesen megfelel ba……ák meg. Az hogy együttérzés,fájdalom nem ismerik sehol?

Egy hétre rá volt a temetés. Egy Petőfi idézettel búcsúztam tőle: ” Borozgatánk apámmal; Ivott a jó öreg, S a kedvemért ez egyszer – Az isten áldja meg! “

Látni a nevét, az általam választott koporsón ,kimondhatatlanul rossz érzés. 38 évesen lettem apa nélküli felnőtt. Nem akarok, hozzá akarok bújni és érezni az erős karját. Soha többé nem tehetem meg.

Azt mondták, hogy a temetés után könnyebb lesz. Cseppet sem az. 19 napja volt és még mindig ugyan úgy fáj. 

Hol vagy Apu? Hiányzol nagyon!!!!

Ha tetszenek az írásaim, akkor a másik honlapomon forróbb hangulatok írásokat találsz.

https://37ev.cafeblog.hu/