Hol is kezdjem? Július végén veszítettem el a nagymamámat, aki 89 éves volt. Kórházba kerülésének napján még főzött otthon és ellátta kettőjükre a háztartást. Nagyapámmal 70 évet éltek házasságban.
Eléggé megviselt az az egy hét, amit kórházban töltött. Napi szinten jártam hozzá és szinte napról-napra romlott az állapota. Borzasztó végignézni egy olyan ember szenvedését, akit nagyon szeretsz. Azért könyörögtem, hogy minél előbb elaludjon és ne szenvedjen tovább, pedig “csak” pár nap volt. Az utolsó napon mikor eljöttem tőle, tudtam, hogy akkor látom utoljára. Az utolsó mondata az volt hozzám, hogy: -Miért sírsz? Nincsen semmi baj.
Dehogy nincs. Elvesztettük.
Itt talán érdemes megemlíteni a magyar egészségügy szégyenletes állapotát és az oda nem illő nővérek hozzáállását, tisztelet és elismerés a kivételnek. Értem én, hogy az ő szemében csak egy újabb beteg és ráadásul már öreg is, de azért az ágy oldalán meddig tart felhúzni a korlátot, hogy ne essen már le. Valószínűleg sokáig, mert leesett az ágyról. Ide sorolhatnám még azt is, hogy az osztályvezető főorvos felírt neki tápszert minden napra a hétfői viziten, a csütörtökinél pont ott voltam és kiderült, hogy egyszer sikerült kapnia. Vagy a sürgősségin miután betolták a vizsgálóba és órák óta nem hallottunk róla semmit, akkor rákérdeztem, hogy ugyan mi van már vele, akkor azt a “megnyugtató” választ kaptam, hogy elég szarul van. Nem is szaporítom tovább a szót, a lényeg a lényeg, csak beteg ne legyen az ember.
Elfogadom a helyzetet, akár mennyire fáj és kapaszkodok abban, hogy jobb így neki. Nehezen szabadulok attól a pillanattól, amikor fogta a kezem és arra kért, hogy engedjem el. “Elfáradtam.” Tudomásul vesszük és az élet megy tovább a fájdalommal és a hiányával. Ott van velünk a mindennapjainkban….
Ha tetszenek az írásaim, akkor a másik honlapomon forróbb hangulatok írásokat találsz.
https://37ev.cafeblog.hu/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: